A tél jó apropót szolgáltat arra, hogy elgondolkozzunk azokon a tényezőkön, melyek a mi téli időjárásunkra hatással vannak/lehetnek. Ezzel kapcsolatban első és legfeltűnőbb, hogy a hideg időtartama és a hőmérséklet szempontjából sokéves relációban nagyon nagy a szórás: ahogy egy bizonyos agrometeorológiai szakkönyv írja, nálunk a tél néha csak néhány hétre korlátozódik, máskor meg zord, és hónapokig tart. Vajon miért olyan ingatagok azok a fizikai alapok, amelyeken az igazi, hideg közép-európai tél áll?
Amit az alábbiakban kifejtek, szigorúan csak hipotézis, bár úgy tűnik, elég jól korrelál a tényekkel.
Elsősorban feltételezem, hogy a hemiszférikus tél, és főleg a mi telünk milyensége közvetlenül nem függ össze a sarki jégmennyiséggel, illetve a szorosan vett arktikus hidegbázis nagyságával. Az kétségtelen, hogy a minket elérő nagyon alacsony hőmérsékletű légtömegek végső soron hideg anticiklonokból származnak, melyek a kisugárzás öngerjesztő fokozódása révén jönnek létre magas szélességeken. Az ilyen anticiklonok kialakulására az Antarktiszon, és részben az Arktiszon is, egész évben adott egy lényeges feltétel: a hó és jégborítás. Azonban az északi hemiszférán, éppen annak köszönhetően, hogy itt a szubarktikus régióban szárazföldek gyűrűje található, a hófedett terület -mely alkalmas az ilyen anticiklonok generálására- télen hatalmasan megnövekszik déli irányban: a sarki hidegsapka mintegy "toldalékot" kap. A mi téli időjárásunk ezen kiterjeszkedésen, annak mértékén áll vagy bukik, különös tekintettel Eurázsia szubarktikus régiójára.
Azt már régen észrevették, hogy a zord telek megjelenése összefüggésben van a napfoltciklussal, mert ezek rendszerint a naptevékenységi minimum környékén jelentkeznek. Feltehető, hogy ilyen időszakban a szubarktikus alacsony nyomású övbe "bepumpált" meleg levegő mennyisége kisebb, amellett a sarkvidéken gyengébb a ciklontevékenység, ami a kisugárzásnak kedvez. A probléma az, hogy hogy a mi blockingos-hideg ill. zonális-enyhe teleink megjelenése nem illeszkedik a 10 éves napfoltciklushoz: a megfigyelés szerint itt inkább 3-5 éves ciklusokkal számolhatunk. Az érdekes az, hogy a típusosan 2 zord télből álló blokk végeztével gyakran minden átmenet nélkül jön egy zonális, enyhe -és fordítva: enyhe tél/telek után hirtelen nagyon hideg jöhet a következő évben. Előfordul ugyan, hogy közbeiktatódik 1-2 átlagos tél, de a gyakori éles váltás nagyon feltűnő. Úgy tűnik, a rendszernek két stabil állapota van, azonban ezek mindegyike gyorsan felszámolja kiindulási kondícióit, ilyenkor egycsapásra átbillen a "mérleghinta".
Nézzük, hogyan működik ez a hipotetikus "mérleghinta". Induljunk ki abból az állapotból, mikor Eurázsia északi részén csak csökevényesen alakulnak ki téli hideg anticiklonok. Ekkor a nedves, enyhe atlanti légáramlás mélyen, akadálytalanul behatol a szubarktikus szárazföld belsejébe. Itt a hőmérséklet a relatív enyheség mellett is elég alacsony ahhoz, hogy a páradús légtömegek hatására havazzon, mégpedig sokat havazzon. A vastagabb hóréteg jobban elszigeteli a talaj hőjét a fölötte elterülő légrétegtől, ezért -ha a nyugatról érkező frontok lánca kis időre is megszakad, és kiderül az ég- "pillanatok alatt" létrejön és megerősödik a hideg anticiklon, mely ettől kezdve blokkolja az óceáni levegő k-ék-i terjeszkedését, gyökeres időváltozást idéz elő közvetlen, majd távolabbi környezetében.
Ez az "átbillenés" egy szezonon belül is megtörténhet (ld. Pál fordulása). A nehézség az, hogy a hemiszférikusan zord tél a következő évben szinte mindig megismétlődik, holott a hónak nincs "emlékezete", hiszen Eurázsiában nincsenek szárazföldi jégtakarók, a télen leesett hó nyáron maradéktalanul elolvad. Itt lép be egy tényező, amellyel eddig nem nagyon foglalkoztunk, ezért külön is szeretném felhívni rá a figyelmet: a tundraöv örök talajfagyáról van szó. Ahol az évi középhőmérséklet rendszeresen 0 fok alatti alatti, ott a talaj bizonyos rétegei állandóan fagyottak. A fagyott talaj a hótakaróhoz hasonlóan elszigeteli az egészen mély talajrétegek hőjét a levegőtől. A mélyből feláramló hőnek először meg kell olvasztania a fagyott réteg jegét, energiája erre, s nem a levegő melegítésére fordítódik. A vastag hótakaró hűtő hatása nyilván kiterjeszti a talajfagy határát dél felé, és ez a változás a hótakaró ingadozásainál sokkal tartósabb. Elképzelésem, hogy a zonalitás vastag hótakaró képződésével, a talajfagy térbeli kiterjedésével jár a tundraövben, s a fagyott talajú régió megnövekedett volta a hótakaró elolvadása után, nyáron is fennmarad. A következő télen a fagyott talaj fölött könnyen képződik újra hideg AC, a zord tél megismétlődik. Az anticiklonális hatás viszont ellene dolgozik a hótakarónak, így az egész jelenségsor a visszájára fordul, a harmadik tél lényegesen enyhébb lesz.
Fentiekből következően az igazán hideg telek akkor állnak elő, mikor előbb taglalt "hóciklus" hidegre váltása a napfoltminimum környékén következik be. Ezzel egybevág a tény, hogy nálunk évtizedenként 1-2 hideg tél szokott előfordulni. Nagyon enyhe telekre mindezeknek az ellenkezője érvényes. Végezetül megemlítem, hogy az északatlanti ciklontevékenység erőssége természetesen szintén alapvető tényezője a mi téli időjárásunknak, azonban tudni kell, hogy komoly, és közeli északkeleti hidegfelhalmozódás esetén a peremciklonok gyorsan lefűződnek, feltelnek hideg levegővel, ezért az atlanti hatás enyheség helyett havazást, másodlagosan hidegbetöréseket okoz.
